Két világ közt - Három

2013. január 21., hétfő

| | | 0 megjegyzés


A küldönc távozása után visszaültem az ágyra, a kapott köpönyeget magam mellé helyeztem az ágyra. Meredten bámultam a szövet tekervényes mintáit, az agyam kikapcsolt, túl sok dolog történt a mai nap folyamán, és még közel sincs vége. Az ágyon fekve hallottam, ahogy a délutánra jellemző, dallamosan hullámzó zaj lassan elül, a kereskedők és a vásárlást intéző szolgák hazatérnek, helyükre kitódulnak a szórakozni vágyó polgárok. Az általuk keltett zaj teljesen más. Hallom, ahogy egy párocska hangosan kacag valamin, a zajokból ítélve a fiatalember egy rögtönzött táncra kérte fel a lányt. Felkelve az ágyról odasétáltam az ablakomhoz és kihajtottam a zöldre festett zsalugátereket. Jól ítéltem meg a hang alapján, valóban táncolnak a szűk macskaköves utcán több-kevesebb sikerrel. A lány csak tessék-lássék lépeget, miközben a fiú mosolyra görbülő szájjal ugyan, de feladatát teljesen komolyan véve vezet. Mikor elbotlanak egymás lábában, nekitántorodnak a falnak, most már mindketten nevetnek. A fiú hirtelen egy csókot nyom a lány szájára, majd megragadja a kezét és egy sötétebb kapualj felé vezeti a lányt. Elgondolkodtam, hogy vajon én miért nem tudom a városi fiatalok gondtalan életét élni. Nem tudok fesztelenül viselkedni az emberekkel, és ezt nem tulajdoníthatom csak annak, hogy a kezdetektől fogva őrzőnek szántak.

Arandron és egykori pajtásnőm, Sherinkal is járnak szórakozni, táncmulatságokba és a kulturáltabb kocsmákba egy mézsör mellett beszélgetni, nevetgélni. Sherinkallal pont emiatt romlott meg a barátságunk; amikor kamaszodtunk ő minden lehetőséget megragadott a táncra és a mulatozásra, míg én inkább otthon tanultam. Sosem bánkódtam, hogy nincsenek barátaim, de most elfogott a szomorúság. Végül is, ki fogja velem ünnepelni a beavatásomat? Tabita és Marn vannak csak nekem, de ők nem igen fogják megtenni a Szent Fáig az utat. Az ablakot visszacsukva úgy döntöttem nem merengek azon, amim nincs, inkább korán lefekszem. Ágyba bújás után azonban csak forgolódni tudok hosszú órákon keresztül. Ahogy halad előre az éjszaka, a nevetést és a viszonylag csendes vidámságot fokozatosan felváltja a részeg duhajkodás és gajdolás. Továbbra is álmatlanul feküdtem, hiába szúr a szemem a fáradtságtól, a jól megszokott zajok most szokatlannak hatnak és igencsak zavarnak. Végül hajnaltájban elnyomott az álom, de rögtön fel is riadtam, amikor a madarak énekelni kezdtek. A mosdótükörhöz sétálva kialvatlan énem nézett vissza rám. Borzalmasan festek. Zöld szemeim alatt akkora táskák meredeztek, mint a Dűnék, látszik, hogy szinte semmit nem sikerült pihennem.
Mire nekiindulnak a szekerek az utcán, én már készen állok az indulásra. A zöld cirádás köpönyeget egy vászonból készült, oldalt hordható erszénybe rejtem, elköszönök az éppen a reggelijét készítő Marn-tól, és elindulok mesterem kunyhója felé.

Tabita házába lépve még ágyban találom mesterem, ami nem fordult elő, mióta tanítványául fogadott. Egy intéssel odahívott az ágyához. Odamentem és leültem a fekhely mellet álló aprócska székre.
- Gyermekem, gondolom értesültél róla, hogy ma naplementekor lesz a beavatási szertartásod. Sajnos én nem tudok ott lenni, látod, végül ledöntött a lábamról az öregség. – tiltakozni akartam, de Tabita látva, hogy szóra nyitom a szám, leintett – Tudom mit akarsz mondani, de ne fáradj vele, vén vagyok, mint az anyaföld. Délelőtt még átvesszük az eskü szövegét, és megadom neked az utolsó hasznos tanácsokat, de utána elválnak az útjaink.
- Ez azt akarja jelenteni, hogy nem jöhetek többet ide? – kérdezem kissé kétségbe esve, hiszen Tabitán kívül már csak a jó öreg Marn marad nekem.
- Természetesen nem – nyugtat meg – de ezután jóval kevesebbet fogjuk látni egymást, őrjáratoznod is kell, és ideje, hogy beilleszkedj az emberek közé, akik kitaszítottak maguk közül, vagy akik társaságából te zártad ki saját magadat. Ne maradj csak azért egyedül Meera, mert így nem tudnak megsebezni. Keményítsd meg magad, mert a leendő csapatodban maradéktalanul bíznod kell, odakint csak egymásra számíthattok. A falak, amiket magad köré építesz a saját védelmedben nem csak a bánatot és a szomorúságot zárják ki, hanem az örömöt és gondtalan vidámságot is. Ne ess ebbe a csapdába gyermekem.
- Próbálom megfogadni a tanácsodat, de téged sem foglak magadra hagyni, hiszen én is számíthattam rád, amikor már senki másra nem tudtam. Ha időm engedi minden nap meg foglak látogatni.
Tabita egy halvány mosolyt varázsolt az arcára és nehézkesen felült az ágyában. Most láttam meg, hogy valójában mennyire öreg, eddig fel sem tűnt. Miközben Tabita botjára támaszkodva felállt az ágyról, azon merengtem, hogy lehet, hogy mesterem azzal, hogy letette a stafétát, kitanított engem, próbálta semmissé tenni egykori tévedését, nos, azzal az élni akarása is búcsút mondott. Szótlanul figyeltem, ahogy lassan lépeget az asztal felé, majd leül egy székre. Megpaskolta a maga mellett lévőt, és egy odakészített, összetekert pergamentekercset emelt fel az asztalról.
Elkezdtük átvenni az eskü szövegét, ami viszonylag rövid volt, és nagy szégyennek számított belesülni. Tabita elmondta még egyszer a felavatás folyamatát, ami a mágusbotom, az eda kiválasztásával kezdődik. Jobban mondva az eda kiválaszt engem, aztán halálom után visszacsatlakozik a körforgásba. Azt mondják nincs különlegesebb látvány, mint amikor az eda kiválasztja magának a mágusát. Ezt viszont nagyon kevesen láthatják életükben. Az őrzők, a mágusok hozzátartozói, a mesterek és magiszterek. Elég rövid lista. Ha az eda kiválasztott magának, következik az eskü, végül a csoportba osztás.
Amikor hibátlanul vissza tudtam mondani az eskü szövegét, kicsit pihentünk, majd Tabita elkezdte bonyolult fonatokba rendezni a hajamat. Gyorsan és gyakorlottan dolgozott, a végeredmény pedig lenyűgöző lett. A kacskaringós fonatba néhol hegyikristályokat fűzött, amik tompán csillogtak a fényben.
Egy késői, és gyors ebéd után elindultam a Liget felé. Nem akartam elkésni, az oda vezető út pedig nem mondható rövidnek, az ösvény pedig tele van aljas gyökerekkel és indákkal, szóval nem árt a lábunk elé figyelni. Magamra vettem a zöld köpönyeget, Tabita elkísért a kunyhója előtt átívelő kis fahídig, hogy onnan egyedül folytassam az utamat. Ott hosszan megölelt, ami nagyon jól esett. Hirtelen bontakozott ki az ölelésből, és vissza is fordult a kunyhó felé. Elszoruló torokkal indultam el az erdei ösvényen. Irreális félelmek tolultak a szívembe, hogy mi lesz, ha nem választ ki magának eda, és ott állok megszégyenülten. Vagy mi lesz, ha belesülök az eskübe. Csak akkor nyugodtam meg valamelyest, amikor magamban hibátlanul visszamondtam a szöveget.
Az ösvényen mintha az összes gyökér ellenem lett volna, folyamatosan botladoztam. Nagyjából az út felénél azonban rájöttem, hogy a vastagabb gyökerek valamiféle rendszer szerint nőnek, így felfoghatók lépőköveknek is a kanyargó indák sűrűjében. Egyik gyökérről a másikra ugrándozva végül felvettem a ritmust, és sokkal gyorsabban haladtam. Közben figyeltem a körülöttem lévő erdőre is, hiszen egy őrzőnek ez is a feladata. Errefelé sokkal csendesebb volt minden, mint az erdő szélén. Ahogy haladtam a Liget felé, egyre inkább elhalkult az erdő. Mintha még a madarak is egy halkabb, dallamosabb dalt fújtak volna, mint a város közelében élő társaik. Néhány pislákoló lidércfényt is felfedezni véltem a szemem sarkából, de nem álltam meg, hogy közelebb menjek hozzájuk. A lidércfények általában az őrzők segítségére vannak, de néha csak az erdőbe akarnak becsalogatni egy kis fogócskára, és erre nekem most nincs időm.
Végül elértem az utolsó kiemelkedő gyökérhez, előttem pedig egy sövényfal magasodott. Közelebb léptem hozzá, és ahogy megérintettem a tőr alakú levélkéket, a sövény szétnyílt. A Liget valójában nem is volt liget. Egy kisebb, sziklás tisztás volt a sűrű erdőben, kis tóval és egy hatalmas, több ezer éves fával a közepén. A fát teljesen benőtte egy fojtófüge, de szimbiózisban éltek, az óriási tölgy sem száradt el. A tavat a fa belsejéből előtörő kis patak táplálta, ami vízesést alkotva zubogott bele a tó tükrébe, párafelhőt képezve a fa környékén. Nem tudom milyen mágiával lehetséges, de a terem, ahol a felavatásom első fele fog történni, a fa belsejében található. Bátortalanul kapaszkodtam fel a fojtófüge indáin a kis vízesés mellett. A patak sekély vizében gázolva beléptem a kőkapun, amit a fa látszólag körbenőtt az évek hosszú során. Bent félhomály fogadott, néhány lidércfény kavargott lustán a magasan elnyúló mennyezeten. Meglepődve tapasztaltam, hogy a kör alakú kis terem fala mentén már ott álltak szorosan a beavatásomra érkezett mesterek és magiszterek. További meglepetés volt, hogy ott állt
Arandron és Sherinkal is a kör szélén, barna köpenyben és lehajtott fejjel. A mesterek és magiszterek hófehér csuklyás köpönyeget öltöttek. A terem falát körben kígyózó indák és gyökerek nőtték be, néhány vastagabb gyökér pedig cseppkő módjára nyúlt lefelé a terem mennyezetéről. A bejárattal szemben egy vastagabb gyökér ereszkedett le, melynek kiszélesedő görcsét több ezer tenyér koptatta simává.
Még csodálhattam volna végtelenségig a terem apró részleteit, de Khali főmagiszter asszony kilépett a félkörből, és beszélni kezdett. Az ősi nyelven mondta, vagy inkább kántálta el, hogy miért is gyűltünk össze. Kábultan és remegő gyomorral hallgattam az ősi nyelven íródott szöveget, amit minden avatás alkalmával hallani lehet. Mondandója végén elhallgatott és odalépett elém.
-Meera, most megkérnélek, hogy helyezd a tenyered az Élet Forrásának Szívére, hogy rád találjon a neked szánt eda.
Korábbi félelmeim ismét rám törtek, de próbáltam magabiztosnak tűnni, ahogy odaléptem a legvastagabb gyökérhez. Tenyeremet lopva beletöröltem a köpenyem szélébe, hogy ne izzadjon annyira és ráhelyeztem a görcsre, amit röviden csak Szívnek neveznek. Egy rövid pillanatig azt hittem, hogy nem történik semmi, de aztán mintha remegés futott volna végig az egész fán, a gyökerektől az indákig. Olyan volt, mintha a fa az érintésem nyomán életre kelt volna. A gyökerek mozogni kezdtek a falon, mint megannyi kígyó, az indák pedig elindultak kúszva a padlón oda, ahol én álltam. Ha menekülni akartam volna, sem tudtam volna elfutni, ugyanis a mágia hozzáragasztotta a tenyeremet a Szívhez. Az indákon lassan virágok nyíltak ki, hogy aztán egy pillanattal később vissza is szippantsa őket a növény. Varázslatos látvány volt, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen élményben lesz részem. Az indák közben elérték a Szívet, és azon keresztül kúszva feltekeredtek a csuklómra is. Egyre vastagodott és vastagodott az inda a csuklóm körül, már az ujjaim is elkezdtek zsibbadni. Elképedten bámultam, ahogy a kacsok a csuklóm körül elkezdenek bebarnulni, és megvastagodva famintázatot kezdenek felvenni. Közben továbbra is különböző virágok bomlanak ki, és tűnnek el, egy sem volt köztük egyforma. Végül az utolsó virág a csuklómon lévő indákból bontja ki szirmait, ám ez nem tűnt el, hanem elkezdett átalakulni. A fa lassan elcsendesedett, az indák mozgása lelassult, végül teljesen megállt. A folyamat végén elképedve emeltem fel a kezemet a Szívről. Az indák egy finomat megmunkált karperec formáját vették fel, amelynek közepén egy hatalmas rubinkő csücsült-ez lett a virágból. A karperec meglepő módon nem volt nehéz, sőt, olyan érzés volt, mintha a karom része lenne. A tanács és két társam mutató,-és középső ujját a csuklott szemhéjára helyezve mutatta ki tiszteletét. A főmagiszter asszony elindult kifelé, sorban utána a tanács többi tagja vonult ki lehajtott fejjel. Utoljára én léptem ki, és ereszkedtem alá a tó partjára. Onnan indultunk tovább a Fehér Fához, ahol a nap utolsó sugarai mellett kellett az eskümet letennem. Közben volt időm gondolkodni és újdonsült ékemet tanulmányozni. Furcsálltam a karperecet; a többségnek gyűrűformát vett fel az eda, a karperec ritkának számított, főleg ekkora kővel a közepén. Ezt megerősítette az is, hogy

Arandron és Sherinkal csodálkozó oldalpillantásokat vetettek rám, miközben hátra-hátrafordultak. Rövid gyaloglás után egy sziklarésen keresztül haladtunk tovább libasorban. Akkora hely volt, hogy a szélesebb vállú

Arandronnak, és elől néhány mesternek is oldalazva kellett néhol haladnia. A rövid szikla-sikátor után egy párkányra értünk, ahol lélegzetelállító kép fogadott. Egy ék-alakú sziklaperemen álltunk, amelynek tövében egy hófehér törzsű fa állt, alattunk a mélyben pedig a végtelennek tűnő erdő és a távolabbi hegyek látszódtak. A hegyek csúcsa fölött már lement a nap, de vörös sugarai még megvilágították az eget. A tanács és két társam ismét félkört alkottak a fa körül, én pedig féltérdre ereszkedve mondtam el esküm szövegét.

                        Esküszöm, hogy a mai napnyugtától kezdve életem alkonyáig
                        a népemet szolgálom, őrzői posztom halálomig el nem hagyom.
                        Az eda erejét kizárólag őrzői feladatom ellátására használom,
                        sötét, önös célokra nem alkalmazom.
                       
                        Fogadom, hogy halálommal tovább táplálom az Élet Forrását,
                        az eda életem energiáival telve száll vissza a Szívbe, mely így
                        szolgálja az őrzők következő generációját.

Az eskü végén felálltam és szembefordultam a félkörben álló mesterekhez és magiszterekhez. A főmagiszter asszony odalépett hozzám, és a saját eda-ját az enyémhez érintette. Ezután sorban így tett a tanács többi tagja is, míg a végén a rubinkő pulzálni látszott. Ahogy a tanács utolsó tagjának eda-ja is hozzáért a karperecemhez, az elkezdett átalakulni. A tenyerembe tekeredett, és elkezdett megnyúlni. A folyamat végén a kezemben már egy hosszú mágusbot volt, ami jóval nehezebbnek tűnt a karperecnél. Körben ugyan azok a kacskaringós minták voltak, mint a karperecen, a tetején kis fakalitkába zárva ott csücsült a pulzáló rubin. Átsuhant a gondolataimon, hogy jó lenne, ha kisebb lenne a bot, úgy talán könnyebb lenne vele bánni. Ahogy ez a gondolat megfogalmazódott bennem, a bot rögtön elkezdett rövidülni. A magiszterasszony mosolyogva figyelte a folyamatot.
- Látom gyorsan ráhangolódtál az eda energiáira. Gondolataiddal irányítod, gyakorolj vele szorgalmasan. A szertartásnak vége, holnap reggel a magiszteri palota előtt vár rád a csapat, ahová beosztottunk téged.
Kérdésre nyitottam a szám, de a főmagiszter asszony már el is fordult tőlem. Sorban indult el a tanács visszafelé, míg végül csak Sherinkal,
Arandron és én maradtunk. Két társam odajött hozzám, és csodálkozva nézték az eda-t a kezemben.
- Elképesztő, hogy mekkora a kő benne – törte meg a csendet Sherinkal.
- Engem inkább az lep meg, hogy karperec lett belőle – kontrázott
Arandron irigykedő és kételkedő árbrázattal.
- Engem meg az, hogy itt vagytok.
Meglepetten néztek rám, majd mindketten kuncogni kezdtek.
- Hát persze, Különc, te nem tudhatsz róla, hiszen nem jársz velünk sehova. Igazából lehetnék szemét, és megtarthatnám az információt, hogy csak holnap szembesüljél a szomorú ténnyel, de kivételesen elmondom neked a lelombozó igazságot: a mi csapatunkba osztottak be téged.
- Hogy mi? A tiétekbe? Hiszen Astrina….
- Astrina egy hete belehalt a sebesülésébe. Szerencsétlen….még csak nem is járhatott a Dűnéken túl. - sóhajtott szomorúan
Arandron, habár az arcán semmi nyoma nem volt annak, hogy tényleg sajnálná Astrinát - Szóval törődj bele Különc; mostantól naponta élvezheted elbűvölő társaságom. – Ezzel a végszóval kacagva indult el ő is a város felé.
Sherinkallal némán tanulmányoztuk egymást, a kínossá váló csendet végül ismét ő törte meg.
- Nehogy azt hidd, hogy csak emiatt vagyunk itt.

Arandron ötlete volt, be kell vallanom, én nem is gondoltam rá, hogy eljöjjünk. Szerintem arra gondolt, hogy nem nagyon lesz más, aki elkísér, és igaza lett.
- Nem hinném, hogy ez járt a fejében. – válaszoltam – Inkább abban reménykedett, hogy a fa nem fog feléledni nekem, és eda-t sem kapok....esetleg abban, hogy belesülök az eskü szövegébe.
Sherinkal kétkedve vonta meg a vállát.
- Gyere, inkább menjünk vissza, kezd igazán sötét lenni. Az eda-nak pedig szólj, hogy alakuljon vissza, hacsak nem akarod végig cipelni.
Először nem tudtam mire gondol, de ahogy felvillant a karperec képe lelki szemeim előtt, a pálca rögtön visszakígyózott a csuklómra, felvéve eredeti formáját.
A szikla-sikátor után furcsálltam, hogy Sherinkal nem az ösvény felé indul, hanem a kis vízesés felé. Egy apró résen préseltük át magunkat, így a vízesés mögé kerültünk. Innen egy alagút indult vissza a város irányába. Sherinkal elmosolyodott, ahogy látta a meglepetést az arcomon.
- A tanítás utolsó része, hogy végigszenvedd az ösvényt. A tanács inkább ezt a kényelmesebb formáját választja az ide-útnak. A magiszteri torony mellett érünk majd ki a felszínre.
Ezzel elindultunk visszafelé, közben halkan beszélgettünk a holnapi napról. A negyedik társunkat, Favimot nem ismerem, róla kérdezgettem Sherinkalt. Ezen az úton sokkal gyorsabban visszaértünk. Az utcára kilépve Sherinkal elhívott a kedvenc ivójukba, amit már-már visszautasítottam, de aztán eszembe jutott mit mondott Tabita a nap elején a falakról, amit magam köré építettem. Hogy a bánatot kívül rekeszthetem vele, de ezzel az öröm is kívül marad. Így végül kissé félénken, de elindultam Sherinkallal az Arany Mágus fogadó felé, hogy megünnepeljük a beavatásomat.